Konfliktusok között
Összekapunk a kollegákkal, mérgesek vagyunk a gyerekre, s néha még a tányért is földhöz csapjuk, ha életünk párja „elveti a sulykot”. A konfliktusok végigkísérik életünket, s ha higgadtan visszatekintünk a viharos napokra, döbbenten kell megállapítanunk, hogy krízishelyzetben menetrendszerűen ugyanazt a hibát követjük el.
A konfliktusnak nagyon sokan csak veszekedést tekintik, esetleg a vitát, az érvek, ellenérvek csatáját értik alatta. Pedig a konfliktus ennél jóval több, s nem is kell hozzá a másik ember, elég vagyok problémának én, magam. Több pszichológiai és filozófiai irányzat szerint az ember egy rakás konfliktus. Sarte szerint Isten azzal indította el a lavinát, hogy szabad akaratot adott. Életünk során folyamatosan döntenünk, választanunk kell, s a döntéshozatal állandó konfliktushelyzetet teremt a személyiségen belül. A belső indíttatások, motivációk harcában dől el, mit is választunk.
A feszültség a fogyasztói társadalomban egyre erősebb nyomást gyakorol ránk, de nem csak tárgyak és anyagi javak tekintetében kell döntenünk, hiszen a belső konfliktusaink java része kapcsolatainkat érinti. Ám a konzumált világból érkező ingermennyiség ma már olyan mértékű, hogy gyakran belefáradunk pusztán abba, hogy eldöntsük milyen mosóport vagy plazmatévét vegyünk, s kapcsolati döntéseinkre már nem jut energiánk. Ezért van az, hogy egyszerű, hétköznapi kérdések, vagy problémák napig tartó vitát, veszekedést válthatnak ki, s hogy rövid úton eljutnunk a kommunikációs zsákutcáig.
Az építő konfliktus
A kapcsolati problémáink jó része abból adódik, hogy saját, belső konfliktusainkat sem rendeztük, így nem tudunk megfelelő empátiával fordulni a másik felé. Ahhoz, hogy a kollegáinkkal, vagy férjünkkel, fiunkkal beszélgetni tudjunk, akár csak hétköznapi dolgokról is, egymásra hangoltságra van szükség. Nyitott kommunikációra, melyben próbáljuk megérteni a másikat, s reagálni arra, ami mondandójából számunkra fontos volt.
Konfliktushelyzetben nagyon gyakori, hogy megszűnik a nyílt kommunikáció, az egymásra figyelés csatornái beszűkülnek, sokszor teljesen el is záródnak. Mindenki csak a magáét mondja, s a másik érvei előtt teljesen bezárja magát. Ezzel mintegy védi önmagát az újabb, számára befogadhatatlannak tűnő információ elől, ami, illetve aki, nem más, mint a másik ember.
Békebírók régen és ma
Végszükség esetén ma már egyre gyakoribb, hogy mediátorhoz fordulnak segítségért. A Nyugat-Európában már évtizedek óta ismert mediációs konfliktuskezelési technika számunkra sem idegen: a vitába bevonnak egy harmadik személy, aki próbálja összebékíteni a veszekedőket. Nagyapáink idejében is majd’ minden faluban élt egy öreg, bölcs aggastyán, akit a tyúkpörökben békebírónak felkértek.
A mediációs beszélgetések lényege ma sem más, mint akkor volt. Elsődleges cél az egyenrangú kommunikáció elindítása, hogy a vitatkozók kimozduljanak saját, megkövesedett álláspontjukból, megértsék egymás érveit, s rálássanak belső mozgatóira. A békítés addig nem járhat eredménnyel, amíg a frontvonalak közötti távolság nem csökken, amíg a vitahelyzet egymásnak szögesen ellentétes érveken alapszik.
Ha a kofliktust nem redukáljuk le az érvek-ellenérvek egymásnak szögezésére, akkor be kell látnunk, hogy egy-egy probléma pozitív megoldása új erőket, ötleteket is adhat. Gondoljunk csak a gyermekeinkre: amikor járni tanulnak számtalanszor elesnek, beverik fejüket az asztal sarkába, legurulnak a lépcsőn, de azután felállnak újra, s megtanulják, hogyan is kell veszély nélkül közlekedni két lábon. A krízishelyzetek a személyiségfejlődés részét képezhetik, ha képesek vagyunk szembenézni velük, s van erőnk és kitartásunk megoldani őket.
Milyen is vagyok?
Ahhoz, hogy a másikat megértsük, először magunkat kell megismernünk, hiszen ha probléma adódik általában a „rosszabbik énünk” jön elő.
A mediátorok négy alaptípust határoznak meg a konfliktuskezelés szempontjából. Koordinátarendszerük függőleges tengelyének csúcsán önmagunk elfogadása, legalsó pontján önmagunk elutasítása áll. A vízszintes tengely a világgal való viszonyunkat mutatja meg, elfogadjuk, vagy elvetjük a környezetünkből érkező hatásokat. A koordinátarendszer négy tartománya határozza meg az alaptípusokat.
A manipulatív típus önmagát, és környezetét sem fogadja el. Zavarodottan áll a világban, nem érti, mi folyik benne és körülötte. Krízis helyzetben nincs önálló véleménye, sodródik a tömeggel, azt teszi, amit mindenki más, önálló véleményalkotásra képtelen.
- Nem szívesen döntök válságos helyzetekben
- Nem szeretek kilógni a sorból
- Szeretem azt tenni, amit a többiek
- A sok változás összezavar, már magam sem tudom, hogy mit gondoljak
- Nem értek egyet a körülöttem zajló dolgokkal, már jóformán magam sem tudom mi lenne jó, mindenesetre nem nyilvánítok véleményt
- Ne szólj szám, nem fáj fejem
- Sokszor érzem fölöslegesnek magamat
- Az iskolában sokszor egyedül voltam, nehezen barátkozom
- Nem érdekel a környezetem véleménye
A passzív ember a társadalmi konvenciókat elfogadja, de magát nem. Rendszerint negatívan ítéli meg önmagát, folyamatos lelkiismeret-furdalással küzd, saját megítélés szerint sohasem teljesít elég jól. Éppen ezért megpróbál kitérni a konfliktusok elől, inkább a munkájába, családjába menekül, s ha lehet, nem nyilvánít véleményt.
- Gyakran én voltam az osztály bohóca
- Tudom, hogy kilógok a sorból, de legalább elismerem
- A környezetem mindig tudja, mit kell tenni, én meg mindig csak utólag jövök rá
- Mások figyelmét gyakran a renitenskedésemmel tudom kiváltani
- Később általában megbánom, ha „hülyén” viselkedem
- Valahogy nem sikerülnek úgy a dolgok, ahogyan szeretném
- Bánt, ha a feladatomat nem sikerül jól megoldanom, de rendszerint egy viccel elütöm
- Nem avatkozom bele a nyílt vitába, úgyis alul maradnék
- Fontos a környezetem véleménye, azt elfogadom
Az agresszív típus önmagát elfogadja, ám környezetét nem. Saját véleményét, és nézeteit tartja a legfontosabbnak, s ezt támadóan közvetíti, sokszor bántó vagy etikátlan eszközöket is bevetve. Véleményét tényként közli, ellenvetést nem tud, s nem is akar elképzelni.
- Szeretem hangoztatni a véleményemet
- Általában meg vagyok elégedve önmagammal
- Ha ki kell állnom az igazamért bátran veszek fel harci modort
- Igazságérzetem igen fejlett
- Környezetem minden hibáját észreveszem és gyakran kipellengérezem
- Fontos, hogy az ember a véleményének igazságáról, annak tényszerűségéről meg legyen győződve
- Ha vitába szállnak velem, ellenvetéseiket simán lesöpröm
- Általában nincsenek ellenvélemények, ha kinyilvánítom az igazságot
- Az a fontos, hogy én mit gondolok a világról
A konfliktushelyzetek győztesei általában asszertív, kellő határozottságú emberek, akik önmagukat és környezetüket is képesek elfogadni, ám minden esetben mérlegeleik a külső és belső tényezők egyensúlyát. Érdeklik mások érzései, gondolatai, őszinték, egyenesek. Nyíltan kérdeznek, s meg is hallgatják a válaszokat. A megszerzett ismeretek birtokában döntenek, s a későbbiekben is felelősséget vállalnak döntéseik következményeiért.
- Szeretem a tényeket körbejárni
- Érdekel, hogy mások mit gondolnak a különböző kérdésekről
- Környezetem véleményét komolyan veszem
- Tapasztalataimat összevetem mások véleményével és azután döntök
- Általában határozott vagyok, kiállok az elveim mellett
- Szeretem az embereket, társas lény vagyok
- Ha egy kérdésben döntésre jutok, végigviszem az elhatározásomat
- A döntéseim következményeit minden esetben vállalom
- Elismerem felelősségemet a környezetemben zajló dolgokkal kapcsolatban
A fenti rendszer nem személyiségtípusok gyűjteménye, hanem a krízishelyzethez kötődő viselkedésmódokat mutatja meg. Véleményük szerint az asszertív módszerek megtanulhatók, s némi gyakorlás után a hétköznapok csatáiban is könnyen alkalmazhatjuk őket.
Dr. Sineger Eleonóra
Szerző: Dr Sineger Eleonóra